Hogyan építetted fel a második évadot, mennyit használtál fel a könyvekből, és mennyit a saját ötleteidből? (A True Blood - Inni és élni hagyni Charlaine Harris regénysorozatán alapul - a szerk.)

- A második évadot sok tekintetben könnyebb volt elkészíteni, hisz volt már alapunk a továbbgondoláshoz, és ki tudtuk cserélni azokat az elemeket is, amik korábban nem annyira működtek. A legnagyobb kihívás talán az volt, hogy még nagyobb durranást akartunk, mint az első show-val, de szorított az idő és a költségvetés is. A második szezonban a szereplők szétszélednek az ország minden részébe, hogy aztán a végén újra találkozzanak, és sok mindenre fény derüljön. Ehhez sok helyszínt kellett megépítenünk, találtunk pár eredetit is, de így is igen drága mulatság volt. Nagy volt a stáb is, sok új karakterrel. Azt hiszem, hogy nem pazaroltam el a pénzt, ugyanakkor nem akartam azt sem, hogy a show ne tudjon kiteljesedni, csak azért, mert szorít a költségvetés. Végső soron az HBO-nak köszönhető, hogy rábólintott arra az irányra, amerre én indultam. Nem hiszem, hogy a harmadik évad is ekkora durranás lesz, már csak a történet váza miatt sem, amit ugye átemelünk a könyvekből. De nem is akarom mindenáron kézben tartani az irányítást, nem kell, hogy minden döntés az enyém legyen. Csupán megpróbálom összerakni az elemeket, és remélem, hogy ezek az elemek olyan sajátosan fognak illeszkedni, hogy abból valamennyire kirajzolódik az én személyiségem is. Amikor ez megtörténik, akkor elvégeztem a munkámat, ha viszont a visszájára fordul, akkor közbe kell lépni, és arrafelé terelni, amiben én hiszek. Szóval ez egy folyamatos dolog. És persze sokkal, sokkal körülményesebb, mint ahogy itt elmondtam.

Amikor a második évad nyitó epizódját írtad, szem előtt tartottad, hogy a sorozat már jelenséggé vált?

- Tisztában vagyok vele, hogy az emberek megőrülnek a sorozatért. Viszont figyeltem arra, hogy ne nagyon törődjek a nézőszámmal, mert az megmérgezhet: nagyon meg akarsz felelni, és előjön az érzés, hogy "úristen, ezek szeretnek", és ez bizony nem sokat segít a dolgon. Amikor a második évad debütált, és megérkeztek a nézettségi adatok, annyira nem voltam tisztában az arányokkal, hogy meg kellett kérdeznem, ez jónak számít-e. És persze boldog voltam, mert amikor valamin ilyen keményen dolgozol, sok más emberrel, akik a lelküket beleteszik a munkába, és ez megtalál egy közönséget, és az emberek válaszolnak rá - nincs is ennél örömtelibb dolog.        

A második évadban mi áll a történet középpontjában?

- Azt hiszem, az első évad leginkább arról szólt, hogy milyen kívülállónak lenni, félni magadtól, és kényelmetlenül érezni magad a bőrödben. Ehhez képest a második évad sokkal inkább a tudásvágyról szól, hogy megértsük a dolgokat, megtaláljuk a helyünket, akár a vallásban. És itt a vallás hatalmáról van szó - mindegy, hogy a szervezett kereszténységről vagy a pogány természetkultuszról beszélünk -, arról a spirituális erőről, amely igazán hatalmas, és amely akár a rossz irányba is vihet. Láthatjuk, milyen könnyű belegabalyodni abba a hitbe, hogy "igen, mi vagyunk a jók. Amit mi akarunk, az helyes, a világ többi része téved, mi vagyunk a jók, ők a gonoszak". Láthatjuk, hogy minden ember valamilyen célt keres az életében, mások viszont könnyen kihasználhatják ezt.

Mi vitt közel a True Blood - Inni és élni hagyni történetéhez? Korábban nem tűntél úgy, mint aki otthon lenne a vámpíros műfajban.

- Amikor elkezdtem dolgozni a Sírhant művek-en, felvettem egy csomó embert, akiknek volt már tapasztalatuk drámai sorozatok gyártásában - aztán kiderült, hogy pont ezekkel az emberekkel a legnehezebb dolgozni, mert nagyon specifikus képük van a drámai sorozatokról. Szóval néha nagyon is jól jöhet, ha nem vagy képben a műfajjal vagy a formátummal, így nem vagy arra kényszerítve, hogy a járt utat kövesd, és valami olyat hozz létre, amit mindenki ezerszer látott már. Természetesen láttam korábban jó pár vámpíros filmet, és Charlaine Harris könyveit is olvastam, de nem igazán fordítottam rájuk nagy figyelmet. Inkább arra figyeltem, hogy mik azok a konvenciók, amiket el kell kerülnöm. Sose értettem például, hogy ha megvannak a vámpírfogak, akkor miért van szükség bármi másra. Mindegy, hogy milyen filmet nézel meg, a vámpíroknak hülye kontaktlencséik vannak vagy nagy fejük vagy hegyes fülük - én abban hajthatatlan voltam, hogy csak a fogakat adtam a színészeknek, a többit vigye el a játékuk. Nincs szükség speciális effektekre. Nincs szükség semmi mesterségesre. Rájöttem arra is, ha a sztori szerint a vámpírok be akarnak illeszkedni a társadalomba, olyan természetesnek, igazinak kell kinézniük, amennyire csak lehet. Ezért a fogukat is úgy csináltuk meg, mintha egy csörgőkígyó fogai lennének, nem mágikus forma kellett, hanem biológiai. De ami igazán fontos, az persze a karakter. Hogy milyen lehet 173 évesnek lenni, és elveszíteni mindent, amit valaha szerettél. Sokkal fontosabb, hogy mi történik a vámpírral, amikor a fogai kihullanak.

Mégis, nem furcsa egy olyan vámpíros sorozatot irányítani, amit ennyire szeretnek az emberek, úgy, hogy egyébként nem kötődsz a műfajhoz?

- Ez az egész lenyűgöző - még mindig nem hiszem el, hogy ebből meg lehet élni. El sem hiszem, hogy az emberek azért fizetnek, hogy a lelkem egy darabját a papírra vigyem. Számomra ez üdítő dolog, de azt hiszem, az egyetlen módja annak, hogy művészileg és emberileg is fejlődj, hogy mindig olyan dolgokat csinálj, amiket az előtt nem tettél. Szerintem elég vicces, hogy 52 évesen elmegyek a Comic Conra (óriási képregényes-tévés fórum - a szerk.), és vámpírokkal kapcsolatos kérdésekre válaszolok. Sosem gondoltam magamra ilyen minőségben, de most, hogy benne vagyok, teljesen természetes. Boldog vagyok, hogy az emberek szeretik a sorozatot.

A könyvek középpontjában Sookie karaktere áll. Ő a második évad központi figurája is?

- Sookie az egész show központi figurája. Sookie a mi ártatlan, jó szándékú hősünk, a mi ablakunk erre a világra. De ha a könyveknek egy hiteles adaptációját szeretném megcsinálni, akkor Anna (Anna Paquin, Sookie alakítója - a szerk.) napi tizennyolc órát dolgozna, heti öt napon keresztül, úgyhogy egy idő után teljesen használhatatlanná válna. Megbetegedne, és úgy nézne ki, mint egy vámpír, miközben a többi színésznek nem kellene túl sok mindent csinálnia. Szóval tudatosan döntöttem úgy, hogy kitágítom kicsit ezt a világot, és inkább több ember történetévé teszem, bár ettől még mindig Bill és Sookie áll a középpontban. Ez egy csapatjáték, úgy, ahogy a Sírhant művek is az volt, bár végig Nate maradt a központi szereplő. Charlaine könyveiben a többi karakter is olyan látványos volt, hogy több időt akartam szánni nekik, ehhez sikerült is egy nagyon jó szereplőgárdát összeválogatni. A könyvekben működik a dolog egy karakterrel is, de a tévében sokkal érdekesebb, ha mondjuk hét karaktered van, akiknek a sorsát nyomon tudod követni. És sokkal valószínűbb, hogy így a nézők közül is mindenki talál magának egy kedvencet.

Vannak olyan karakterek, akik jobban előtérbe kerülnek, netán hátrébb húzódnak a második évadban?

- Eric (Alex Skarsgaard) az első könyvben jelenik meg, és a másodikban jobban előtérbe kerül, a negyedikben meg már óriási szerepe lesz. Szóval Eric határozottan nagyobb szerepet kap ebben az évadban. Minden epizódban benne van, a története Billével és Sookie-éval párhuzamosan halad. Alex egy nagyszerű és karizmatikus színész, akit a közönség is szeret. Úgy döntöttünk, megmutatjuk, ki ez a karakter, akiről mindenki beszél, és aki annyira ijesztő, de ezt eddig nem igazán láthattuk. Szóval azzal akartam kezdeni a show-t, hogy megmutatjuk, mennyire tud ijesztő lenni ez a fickó. És amikor ezt megtettük, visszahívjuk, és megmutatjuk az emberi oldalát is, amitől a figura érdekes és izgalmas marad.